Könyvblog: Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége

Már a Genezis legelején olvashatjuk: Isten azért terem­tette az embert, hogy az ő kezébe adja a hatalmat a mada­rak, halak és állatok fölött. Csakhogy a Genezist ember írta s nem ló. Korántsem biztos, hogy a más lények fölötti uralkodást Isten valóban az emberre bízta. Úgy tetszik, inkább az ember találta ki Istent, hogy az erőszakkal meg­kaparintott hatalmat, amit a tehén meg a ló fölött gyako­rolt, szentté tegye. Igen, a szarvas vagy a tehén megölésé­hez való jog az egyetlen dolog, amiben az egész emberiség a legvéresebb háborúk idején is testvériesen egyetért.

Ezt a jogot természetesnek tartjuk, mert a hierarchia csúcsán mi, emberek vagyunk. De nem kell hozzá más, mint hogy a játékba belépjen egy harmadik, mondjuk, egy másik bolygóról érkező látogató, akinek Isten azt mondta: „uralkodni fogsz az összes többi csillag lényei fö­lött", és a Genezis természetessége egy csapásra kérdé­sessé válik. Akkor egy marslakó által szekérbe fogott ember, vagy egy másik, akit esetleg egy tejútbeli lény sütöget a nyársán, talán felidézi magában a borjúszeletet, amit annyiszor vagdalt a tányérján, és bocsánatot kér (későn!) a tehéntől.

Tereza hajtja maga előtt az üszőket, pillanatonként rendre kell utasítani valamelyiket, mert a borjak virgon­cak, és le-letérnek az útról a szántóföldre. Karenin kíséri őket. Két éve már, hogy naponta kimegy Terezával a lege­lőre. Roppant élvezte, valahányszor szigorúan megugat­hatta, leteremthette az üszőket. (Istene őt bizta meg, hogy uralkodjon a teheneken, és Karenin erre büszke volt.) Most azonban nagy keservesen lépked, és csak három lábát használja; a negyediken seb van, amely vérzik. Tereza sűrűn lehajol hozzá, és megsimogatja a hátát. Két héttel a műtét után nyilvánvalóvá vált, hogy a rák nem húzódott vissza, és Karenin egyre betegebb lesz.

Útközben a szomszédasszonnyal találkoznak, aki gumi­csizmában szaporáz a tehénistállóba. - Mi ütött a kutyusba? - áll meg az asszony. - Mintha sántítana!

- Rákja van. Meg fog halni - mondja Tereza, és érzi, hogy torka összeszorul, nehezen jön ki rajta a hang. A szom­szédasszony látja Tereza könnyeit, és már-már dühös: -Jaj, istenem, csak nem fog egy kutya miatt sírni! - Nem akarja bántani Terezát, rendes asszony, szavaival inkább vigasztalná. Tereza ezt tudja, végtére is elég hosszú ideje él itt ahhoz, hogy megértse: ha a falusiak minden nyulu­kat úgy szeretnék, mint ő Karenint, egyet sem ölnének meg, és hamarosan éhen halnának a jószágukkal együtt. Mégis ellenségesnek érzi a szomszédasszony szavait.

- Igaza van - mondja tiltakozás nélkül, de gyorsan elfor­dul tőle, és folytatja útját. Ügy érzi, egyedül maradt a kutya iránti szeretetével. Szomorú mosollyal állapítja meg, hogy jobban kell titkolnia szeretetét, mint ha hűtlen­ségét rejtegetné. A kutyaszeretet megbotránkoztatja az embereket. Ha a szomszédasszonya azt hallaná, hogy ő megcsalja Tomást, titkos egyetértése jeléül vidáman hátba vágná.

Tereza tovább ballag hát üszőivel, az állatok oldala oly­kor súrolja egymást, s ő arra gondol, milyen kedvesek ezek a jószágok. Békések, jóhiszeműek, néha gyerekesen csintalanok; kövér, ötvenes asszonyságokra emlékeztet­nek, akik úgy viselkednek, mintha tizennégy évesek len­nének. Nincs meghatóbb a játszadozó teheneknél. Tereza rokonszenvvel nézi őket, és megállapítja (minduntalan visszatérő gondolata ez már két éve), hogy az ember úgy élősködik a tehénen, mint a galandféreg az emberen: a tőgyére tapadt, akár a pióca. Az ember a tehén élősdije - alighanem így határozná meg állattanában az embert a nem-ember.

Ezt a meghatározást tekinthetjük puszta tréfának, és elnézően mosolyoghatunk rajta. Csakhogy amint Tereza komolyan foglalkozik vele, ingoványos talajra lép: gondo­latai veszélyesek, és elsodorják őt az emberiségtől. Már a Genezisben Isten az ember kezébe adta a hatalmat az állatok fölött, de értelmezhetjük ezt úgy is, hogy ezt a hatalmat csak kölcsönözte. Az ember nem birtokosa, hanem igazgatója a bolygónak, akinek egy napon felelnie kell az igazgatásáért. Descartes határozott lépést tett előre: „a természet urává és birtokosává" emelte az embert. Es bizonyára valami mély összefüggés van abban, hogy éppen ő tagadta meg végleg az állattól a lel­ket: az ember birtokos és úr, mondja Descartes, ezzel szemben az állat csak automata, megelevenedett gép, „machina animata". Az állat sírása nem sírás, hanem egy rosszul működő gépezet csikorgása. Ha egy szekér kereke nyikorog, ez nem azt jelenti, hogy a szekér szenved, hanem hogy nincs megkenve. így kell értelmeznünk az állat sírását is, és nem kell bánkódnunk a kutya miatt, melyet a kísérleti laboratóriumban elevenen felszab­dalnak.

A borjúüszők legelnek a réten, Tereza egy fatönkön ül, és Karenin fejét gazdája tédére hajtva, odasimul hozzá. Terezának eszébe jut, hogy talán tíz éve kétsoros hírt olva­sott az újságban: arról tudósított, hogy valamelyik orosz városban minden kutyát agyonlőttek. Ennek az eldugott és látszólag jelentéktelen hírnek olvastán fogta el Terezát először a rettegés e túlontúl nagy szomszéd országtól.

Ez a két sor előhírnöke volt mindannak, ami később bekövetkezett. Az orosz megszállás első éveiben még nem volt terror. Mivel a megszálló rendszert szinte az egész nemzet ellenezte, az oroszoknak új embereket kellett keresniük a csehek között, és tűzzel-vassal hatalomra jut­tatniuk őket. De hol keressenek ilyen embereket, amikor a kommunizmusba vetett hit és az oroszok iránti szeretet meghalt? Olyanok között, akik valamiért bosszút akartak állni az életen. Az ő agresszivitásukat kellett egyesíteni, táplálni és készenlétben tartani. Gyakoroltatni kellett őket, eleinte ideiglenes céltáblák segítségével. Ezek a cél­táblák az állatok voltak.

Az újságok ekkor cikksorozatokat indítottak, és levél­írókat toboroztak. Az írások például azt követelték, hogy a városokban irtsák ki a galambokat. Ki is irtották őket. A legnagyobb hadjáratot azonban a kutyák ellen indítot­ták. Az embereket még a megszállás okozta katasztrófa tartotta kétségbeesésben, de a sajtó, a rádió, a televízió másról sem beszélt, mint a kutyákról, melyek piszkítják a járdákat és parkokat, s ezzel a gyerekek egészségét veszé­lyeztetik, melyek továbbá haszontalanok, ám mégis táp­lálják őket. Olyan pszichózis alakult ki, hogy Tereza fél­tette Karenint a feltüzelt csőcseléktől. Csak egy évvel később irányult a felgyülemlett (és állatokon edzett) düh az igazi céltáblára: az emberekre. Kezdődtek a munkahe­lyi tisztogatások, a letartóztatások, a bírósági eljárások. Az állatok végre fellélegezhettek.

Tereza még mindig Karenin fejét simogatja, mely békésen pihen az ölében. így töpreng magában: Rendesen viselkedni egy másik emberrel nem érdem. Terezának jól kell bánnia a falusiakkal, különben nem élhetne köztük. Sőt, Tomáshoz is muszáj szeretetteljesnek lennie, mert Tomásra szüksége van. Sohasem fogjuk tudni biztonság­gal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben hatá­rozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely ket­tőnk közt fennáll.

Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánul­hat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel. Az emberiség legalapvetőbb, igazi erkölcsi próbaköve (mely oly mélyen rejtekezik, hogy szemünk nem látja), a viszonya azokhoz, akik ki vannak neki szol­gáltatva: az állatokhoz. S itt vallott az ember végzetes kudarcot, annyira végzetest, hogy az összes többi ebből fakadt.

Az egyik üsző odament Terezához, megállt, és nagy barna szemével hosszan nézte. Tereza ismerte ezt a bor­jút. Nevet is adott neki, Markétának hívta. Szerette volna az összes tehenet elnevezni, de túl sok volt belőlük. Haj­danán, bizonyára negyven évnél is régebben, ebben a faluban minden tehénnek volt neve. (S mert a név a lélek jegye, megállapíthatom, hogy Descartes-nak fittyet hányva nevezték el őket.) Csakhogy a falukból később nagy, szövetkezeti üzemeket csináltak, és a tehenek egész életüket két négyzetméteren tengették az istállóban. Azóta nincs nevük, „machinae animatae"-k váltak belő­lük. A világ Descartes-nak adott igazat.

Szüntelenül Tereza lebeg a szemem előtt, amint ül a fatönkön, simogatja Karenin fejét, és az emberiség kudarcán töpreng. S nyomban egy másik jelenetet látok: torinói szállodájából kilép Nietzsche. Egy lovat lát az utcán, melyet ostorral ver a kocsis. Nietzsche a lóhoz megy, és a kocsis szeme láttára átöleli nyakát, és zokog.

Ez 1889-ben történt, s ekkor Nietzsche már szinte eltá­volodott az emberektől. Más szavakkal: éppen ebben az időben tört ki rajta az elmebaj. Azt hiszem azonban, hogy gesztusának éppen ezért van nagy horderejű jelentősége. Nietzsche bocsánatot kért a lótól Descartes-ért. Őrültsége (azaz elszakadása az emberektől) akkor kezdődik, amikor a lovat siratja.

Es ez az a Nietzsche, akit szeretek, mint ahogy szere­tem Terezát is, akinek a térdén a halálosan beteg kutya feje nyugszik. Egymás mellett látom őket: mindketten lelépnek az útról, melyen az emberiség, „a természet ura és birtokosa" menetel előre.