KASSÁK LAJOS
SZERELMÜNK ÉNEKE

Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
mint vándor, ha menedékért könyörög
éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
ilyen két testvérszirma egy virágnak
sötét szemed az én szememhez hasonló
szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
ott vagyok álmodban s az enyémben te
egyazon tengeren ring velünk a bárka
egyazon csillag ontja ránk sugarát.

Olvasgatván, szerelmesem, rejtelmes, smaci.

Ennyi a vágyam: csak magamnak írni
s olykor tükörképemen derülni,
mint kék tavon az ezüst holdvilág.

Hány szerelmesem hagyott el
nem számolom már – emlékorgiákat
virágoznak fejemben a júliusi orgonák.

A holnapért nem izzadok, a jelen smaci,
vörös rúzs, karmazsin. Kikericsekhez
bújok a kerti árok farkasfog-mélyein.

Így állok itt: a rejtelmes egyszerűség
konok fia – önnönmagamhoz köt a hűség:
a tél borát kell csak számnak innia.