Könyvblog - Babits Mihály - A gólyakalifa

Darvas egy nagy íróasztal mögött ült, és a rendetlenül felhalmozott könyvektől alig látszott. Óriási csibuk volt a szájában. A szobában mindenütt könyvek hevertek. Díványon, ágyon, székeken. Még a földön is, a fal mellett, düledező könyvtornyok voltak felhalmozva. Az éjjeliszekrényen is állt egy nagy torony. És e könyvek közül alig látszott ki a kis emberke, mint a kukac a sajtból.

Ő, aki oly nagy tekintély volt az iskolában, itt, a saját könyvei közt, kicsinek és gyámoltalannak tűnt föl.

- Éppen kerestem a maga számára a könyveket - mondta. - De alig lehet itt megtalálni valamit.

És tehetetlenül nézett körül.

Hosszas keresés kezdődött. Darvas szótalan, szemmel láthatólag kissé zavartan rakosgatta a könyveket, olykor céltalan is, ide-oda.

- De tanár úr, kérem, ne tessék fáradni miattam.

Nem felelt; kutatott tovább szigorúan. És előjöttek mindenféle könyvek, német, angol, francia lélektani munkák, vaskos kötetek, csodálatos címekkel. L'Automatisme Psychologique... The Dissociation of a Personality... Angol volt a legtöbb. Eleget tudtam franciául és németül, hogy ezeknek a címeit is körülbelül megérthessem, és ezek izgattak leginkább.

Egy pillanatra megint különös emlékezés, sejtelmes borzongás futott végig rajtam. Úgy éreztem magamat, mint a szökött asztalosinas, aki a könyvesbolt kirakata előtt állt.

Félig értve, izgatottan bámultam a könyvekre. A címek és szavak mögött mindenféléket sejtettem.

- Mi az a személyiség-megoszlás?

Darvas felelni kezdett kérdéseimre, és nemsokára észrevettem rajta, milyen élvezetet okoz neki ezekről a dolgokról velem beszélni. Szerénységemet akkor kissé meghökkentette ez: mit akar velem, gyerekkel, mikor nem egy derék és művelt nagy embert találhatott volna maga körül? Azóta sokat gondolkoztam erről, és beláttam, hogy voltaképp én voltam az, aki feloldottam esztendős, makacs hallgatását. Én voltam az első, aki kérdeztem őt azokról a dolgokról, amik szellemét foglalkoztatták: eddig senkivel sem beszélt, egyszerűen azért, mert nem kérdezték. Egész nyomasztó hallgatása igazában akaratgyengeségből származott. Hiányzott belőle minden kezdeményezés arra, hogy emberekkel megismerkedjék, vagy velük a szükségeseken kívül több szót is váltson. Ekként maga maradt egész idejével, és ezt az időt olvasásra fordította, minthogy már ez volt az egyetlen foglalkozás, amivel csöndben, azon a kerékvágáson, melybe diákkorában beleindították, és minden újabb fordulás vagy kezdeményezés nélkül, eltölteni tudta. Az olvasás, még a könyvekből való nyelvtanulás is egészen gépies munka, egyszer megindulva, semmi külön akaratműködést többé nem kíván. Az ember hagyja átömölni, átzúgni szellemén a könyveket, mint a folyó medrén a vizeket. Az ár jön, lerakja iszapját, és megy megint, mígnem a sok iszaptól eldugul, elülepedik az egész meder.

Darvas így lustaságból lett a nagy tanuló és eleven lexikon, és akaratgyöngeségből lett hallgatagságával imponáló szigorú tanár. Az emberek vonakodtak közeledni hozzá; én, gyermek, kellettem, hogy őt kérdezni merjem, és felfedeztessem vele a beszélés kéjét. Azt hiszem, ez a velem való megbarátkozás évek óta a legnagyobb esemény volt lelki életében. Más ember lett egyszerre. Beszélt. Miután látta, hogy a téma engem módfelett érdekel, kiöntötte egész gazdag tudását a lélektan mindazon kuriózumairól, melyek az álmokkal összefüggésben állnak.

Mert ezt a különös olvasót elsősorban a kuriózumok foglalkoztatták. Amit más ember is tudni szokott, az alig bírt érdekkel előtte. Magányos életének egyetlen értéke önmaga előtt az volt, hogy olyanokat tud, mint senki körülötte. S az abnormis pszichológia tényei - oly fontosak a mai filozófiában - az ő számára kuriózumok voltak, semmi más. És így ismertem meg tőle a személyiségszétszakadás híres eseteit, az amerikai papét, aki egy utazás közben egyszerre csak elfelejtette, hogy ő ki és mi, elfelejtette egész addigi életét, új életet kényszerült kezdeni, fűszerüzletet nyitott. Egy szép reggel megint papnak ébredt, és nem tudta elképzelni, hogyan került a fűszeresboltba. Megismertem a Miss Beauchamps történetét, akinek egyszerre négy-hat énje is volt, melyek kölcsönösen nem emlékeztek egymásra, felváltva ébredtek létre, és csak közvetve, mások útján értesültek egymás cselekedeteiről. Az egyik én jó volt, a másik rossz, amit B. I. akart, B. III. nem akarta, egymás terveit rontották, egymás magaviseletén megbotránkoztak, sőt B. III. ingerkedő leveleket írt B. I.-nek, melyeket a jámbor lány nagy megdöbbenéssel talált az asztalán, mikor magához tért. A Janet médiumairól is beszélt, Léonie-ról és Lucie-ről, hölgyekről, akiknek két lelkük volt egyazon időben, az egyik lélek a kezet, a másik az ajkat tartá hatalmában, az egyik írásban, a másik szóban fejezte ki gondolatait, és egymásról semmit sem tudtak.

Elkábulva, borzadva mentem Darvastól haza. Milyen rejtelmek vannak a világon, és milyen rejtelmeket hordoz az ember önmagában! Nem gondoltam semmi misztikus megoldásra; sokkal józanabb fiú voltam, és valóságos materialista; de majdnem kétségbeestem arra a gondolatra, hogy nekem is valami ilyen borzasztó idegbetegségem van, orvoshoz kell mennem; nemde két énem van nekem is, két nagyon különböző énem?

Egy pillanatra szinte bizonyosra vettem, hogy bennem is személyiségmegoszlás állt elő, és zokogni volt kedvem arra az egészséges és vidám fiúra gondolva, akinek még tegnapelőtt éreztem magamat. Ah, hát én is olyan szerencsétlen eset leszek, akiről az orvosok írnak könyveket, az emberek szánalma és szomorú kuriózum?

A teljes mű elérhető itt