Faludy György (100 éves lesz idén) - Úgy, mint a megcsalt szerető

Úgy, mint a megcsalt szerető szokott
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, álmélkodik, bámul,
megizzad, s boldog szédületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló - mintha ünnep lenne -
s a szabadság vad kakukkfű-szaga,
s vágyik maradni ott már mindörökre: -
mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden meg-sose-térő,
páratlan, ritka s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: jól megnézzed,
először s utószor látod ezt.
Ha jó baráttal ültem, olyan szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom; és mindezt azért,
mert folyton féltem a reggeltől, melyen
nem lesz barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de szívébe rejti,
ám én a homlokomban hordtam ezt;
súgólyukából tudtam szünetlen
fenyegetődzött: minden elmúlik.
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek őrült tobzódása,
s a pusztulás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, varázst, gyönyört és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá,
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép: a csillagég
gobelinekkel párnázott múzeum,
a lét három dimenziója körben:
élmény-bálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal, s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben,
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítlen papja, míg időm lejárt,
s eltűntem én, a múló fenomén,
a fenomének örök tengerében.

(1961?) - Elfeledett versek - Alexandra kiadó 2010 -