Könyvblog: Kundera - Halhatatlanság

Rubensnek a kezébe került egy régi album, amelyben John Kennedy amerikai elnök fényképei voltak egybegyűjtve: csupa színes fénykép, legalább ötven felvétel, és az elnök mindegyiken (kivétel nélkül mind¬egyiken!) nevetett. Nem mosolygott, nevetett! Nyitott szájjal és villogó fogsorral. Ezen nem volt semmi szokatlan, a fényképek manapság ilyenek, de talán az, hogy Kennedy mindegyik fényképen nevetett, hogy egyiken se volt csukva a szája, Rubenst meghökken¬tette. Néhány nappal később Firenzében sétált. Megállt Michelangelo Dávidja előtt, és elképzelte, hogy a márványarc nevet, mint Kennedy. Dávid, a férfiszépség eszményképe egy csapásra agyalágyultnak tetszett. Attól kezdve a híres festmények alakjaihoz gyakran hozzáképzelte a nevető szájat; érdekes kísérlet volt: a nevetés fintora képes volt tönkretenni a képet! Képzeljék el Mona Lisát, amint alig észrevehető mosolya ne¬vetéssé változik, mely felfedi fogsorát és ínyét!
Jóllehet sehol se töltött el annyi időt, mint a képtárakban, végig kellett néznie Kennedy fényképeit ah¬hoz, hogy rájöjjön az egyszerű igazságra: a nagy festők és szobrászok, az antik kortól Raffaellóig, sőt talán Ingresig kerülték a nevetés, de még a mosoly ábrázolását is. Persze, az etruszk szobrok mind mosolyognak, ez a mosoly azonban nem az arcvonások reakciója a pillanatnyi helyzetre, hanem az örök üdvözültséget ki¬fejező arc állandó állapota. Az antik szobrász vagy a későbbi korok festője a szép arcot csak a maga mozdulatlanságában tudta elképzelni.
Az arcok akkor vesztették el mozdulatlanságukat, a szájak akkor nyíltak el, amikor a festő a gonoszságot akarta kifejezni. A fájdalom gonoszságát: lásd a Jézus holtteste fölé hajoló asszonyok arcát; az anya nyitott száját Poussin A kisdedek legyilkolása című festményén. Vagy a bujaság gonoszságát: Holbein Ádám és Eva című festményén Eva püffedt arcán elnyílik a száj, és látszik a fogsor, amely az imént az almába harapott. A mellette álló Ádám még előtte van a bűnbeesésnek: Ádám szép, az arca nyugodt, a szája pedig csukva van. A bujaság allegóriája című Correggio-képen mindenki mosolyog! Hogy érzékeltesse a bujaságot, a festő megbontotta az arcok ártatlan nyugalmát, széthúzta az ajkakat, mosollyal torzította a vonásokat. Egyetlen alak van a képen, amely nem mosolyog, hanem nevet: egy gyerek! Ez azonban nem önfeledt nevetés, amilyet a pelenkát vagy csokoládét reklámozó gyerekek arcán látunk! Ez a gyerek azért nevet, mert romlott!
Csak a holland festőknél válik a mosoly ártatlanná: Hals A bolondjának vagy Cigánylányának arcán. Mert a holland zsánerképfestők az első fényképészek. Az általuk festett arcok kívül állnak szépségen és csúnyaságon. Amikor a holland festők termében sétált, Rubens a lantos lányra gondolt, és megállapította: a lantoslány nem Halsnak való modell; a lantos lány olyan festők modellje, akik a szépséget a mozdulatlan vonásokban keresték. Aztán kis híján fellökte egy látogató; a múzeumokat, mint egykor az állatkerteket, bámész tömeg lepte el; az attrakcióra éhes turisták úgy bámulják a képeket, mintha azok ketrecbe zárt fenevadak volnának. A festészet, gondolta Rubens, nincs ott¬hon ebben a században, mint ahogy a lantoslány sincs otthon benne; a lantoslány a régmúlt időbe való, amikor a szép nem nevetett.
De mivel magyarázható, hogy a nagy festők kizárták a nevetést a szép királyságából? Rubens így gondolja: az arc minden bizonnyal azért szép, mert gondolkozást tükröz, míg a nevetés pillanatában az ember nem gondolkozik. De vajon igaz ez? Vajon nem a komikumot felfedező gondolat villanása a nevetés? Nem, állapítja meg Rubens: amikor az ember felfedezi a komikumot, nem nevet; a nevetés csak közvetlenül ez után következik, mint testi reakció, mint görcs, amelyben már nincs gondolkodás. A nevetés az arc görcse, és a görcsben levő ember nem ura magának, másvalami uralkodik rajta, mint az akarata vagy esze. És ez az oka annak, hogy az antik szobrászok nem ábrázolták a ne¬vetést. Az olyan ember, aki nem ura akaratának (kívül áll értelmen és akaraton), nem minősülhetett szépnek.
Ha korunk a nagy festők szellemével ellentétben a nevetést tette meg az arc kiváltságos kifejezésévé, ez azt jelenti, hogy az akarat és az értelem hiánya az ember eszményi állapota lett. Felhozhatnánk ez ellen, hogy a görcs, amit a fényképezett arcokon látunk, megjátszott, tehát az ész és az akarat eredménye: a fényképezőlencse előtt nevető Kennedy nem egy mulatságos helyzetre reagál, hanem nagyon is tudatosan nyitja ki száját és fedi fel fogsorát. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy a nevetés (az értelmen és akaraton kívüli állapot) a mai ember által eszményi képpé magasztosult, amely mögött elbújhat.
Rubens arra gondol: a nevetés a legdemokratikusabb kifejezése az arcnak; mozdulatlan vonásaink megkülönböztetnek bennünket egymástól, de a nevetés görcsében mindannyian egyformák vagyunk.
Július Caesar hahotázó mellszobra mindannyiunk számára elképzelhetetlen. Az amerikai elnökök viszont a nevetés demokratikus görcse mögé bújva távoznak az örökkévalóságba.

Könyvblog: Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége

Már a Genezis legelején olvashatjuk: Isten azért terem­tette az embert, hogy az ő kezébe adja a hatalmat a mada­rak, halak és állatok fölött. Csakhogy a Genezist ember írta s nem ló. Korántsem biztos, hogy a más lények fölötti uralkodást Isten valóban az emberre bízta. Úgy tetszik, inkább az ember találta ki Istent, hogy az erőszakkal meg­kaparintott hatalmat, amit a tehén meg a ló fölött gyako­rolt, szentté tegye. Igen, a szarvas vagy a tehén megölésé­hez való jog az egyetlen dolog, amiben az egész emberiség a legvéresebb háborúk idején is testvériesen egyetért.

Ezt a jogot természetesnek tartjuk, mert a hierarchia csúcsán mi, emberek vagyunk. De nem kell hozzá más, mint hogy a játékba belépjen egy harmadik, mondjuk, egy másik bolygóról érkező látogató, akinek Isten azt mondta: „uralkodni fogsz az összes többi csillag lényei fö­lött", és a Genezis természetessége egy csapásra kérdé­sessé válik. Akkor egy marslakó által szekérbe fogott ember, vagy egy másik, akit esetleg egy tejútbeli lény sütöget a nyársán, talán felidézi magában a borjúszeletet, amit annyiszor vagdalt a tányérján, és bocsánatot kér (későn!) a tehéntől.

Tereza hajtja maga előtt az üszőket, pillanatonként rendre kell utasítani valamelyiket, mert a borjak virgon­cak, és le-letérnek az útról a szántóföldre. Karenin kíséri őket. Két éve már, hogy naponta kimegy Terezával a lege­lőre. Roppant élvezte, valahányszor szigorúan megugat­hatta, leteremthette az üszőket. (Istene őt bizta meg, hogy uralkodjon a teheneken, és Karenin erre büszke volt.) Most azonban nagy keservesen lépked, és csak három lábát használja; a negyediken seb van, amely vérzik. Tereza sűrűn lehajol hozzá, és megsimogatja a hátát. Két héttel a műtét után nyilvánvalóvá vált, hogy a rák nem húzódott vissza, és Karenin egyre betegebb lesz.

Útközben a szomszédasszonnyal találkoznak, aki gumi­csizmában szaporáz a tehénistállóba. - Mi ütött a kutyusba? - áll meg az asszony. - Mintha sántítana!

- Rákja van. Meg fog halni - mondja Tereza, és érzi, hogy torka összeszorul, nehezen jön ki rajta a hang. A szom­szédasszony látja Tereza könnyeit, és már-már dühös: -Jaj, istenem, csak nem fog egy kutya miatt sírni! - Nem akarja bántani Terezát, rendes asszony, szavaival inkább vigasztalná. Tereza ezt tudja, végtére is elég hosszú ideje él itt ahhoz, hogy megértse: ha a falusiak minden nyulu­kat úgy szeretnék, mint ő Karenint, egyet sem ölnének meg, és hamarosan éhen halnának a jószágukkal együtt. Mégis ellenségesnek érzi a szomszédasszony szavait.

- Igaza van - mondja tiltakozás nélkül, de gyorsan elfor­dul tőle, és folytatja útját. Ügy érzi, egyedül maradt a kutya iránti szeretetével. Szomorú mosollyal állapítja meg, hogy jobban kell titkolnia szeretetét, mint ha hűtlen­ségét rejtegetné. A kutyaszeretet megbotránkoztatja az embereket. Ha a szomszédasszonya azt hallaná, hogy ő megcsalja Tomást, titkos egyetértése jeléül vidáman hátba vágná.

Tereza tovább ballag hát üszőivel, az állatok oldala oly­kor súrolja egymást, s ő arra gondol, milyen kedvesek ezek a jószágok. Békések, jóhiszeműek, néha gyerekesen csintalanok; kövér, ötvenes asszonyságokra emlékeztet­nek, akik úgy viselkednek, mintha tizennégy évesek len­nének. Nincs meghatóbb a játszadozó teheneknél. Tereza rokonszenvvel nézi őket, és megállapítja (minduntalan visszatérő gondolata ez már két éve), hogy az ember úgy élősködik a tehénen, mint a galandféreg az emberen: a tőgyére tapadt, akár a pióca. Az ember a tehén élősdije - alighanem így határozná meg állattanában az embert a nem-ember.

Ezt a meghatározást tekinthetjük puszta tréfának, és elnézően mosolyoghatunk rajta. Csakhogy amint Tereza komolyan foglalkozik vele, ingoványos talajra lép: gondo­latai veszélyesek, és elsodorják őt az emberiségtől. Már a Genezisben Isten az ember kezébe adta a hatalmat az állatok fölött, de értelmezhetjük ezt úgy is, hogy ezt a hatalmat csak kölcsönözte. Az ember nem birtokosa, hanem igazgatója a bolygónak, akinek egy napon felelnie kell az igazgatásáért. Descartes határozott lépést tett előre: „a természet urává és birtokosává" emelte az embert. Es bizonyára valami mély összefüggés van abban, hogy éppen ő tagadta meg végleg az állattól a lel­ket: az ember birtokos és úr, mondja Descartes, ezzel szemben az állat csak automata, megelevenedett gép, „machina animata". Az állat sírása nem sírás, hanem egy rosszul működő gépezet csikorgása. Ha egy szekér kereke nyikorog, ez nem azt jelenti, hogy a szekér szenved, hanem hogy nincs megkenve. így kell értelmeznünk az állat sírását is, és nem kell bánkódnunk a kutya miatt, melyet a kísérleti laboratóriumban elevenen felszab­dalnak.

A borjúüszők legelnek a réten, Tereza egy fatönkön ül, és Karenin fejét gazdája tédére hajtva, odasimul hozzá. Terezának eszébe jut, hogy talán tíz éve kétsoros hírt olva­sott az újságban: arról tudósított, hogy valamelyik orosz városban minden kutyát agyonlőttek. Ennek az eldugott és látszólag jelentéktelen hírnek olvastán fogta el Terezát először a rettegés e túlontúl nagy szomszéd országtól.

Ez a két sor előhírnöke volt mindannak, ami később bekövetkezett. Az orosz megszállás első éveiben még nem volt terror. Mivel a megszálló rendszert szinte az egész nemzet ellenezte, az oroszoknak új embereket kellett keresniük a csehek között, és tűzzel-vassal hatalomra jut­tatniuk őket. De hol keressenek ilyen embereket, amikor a kommunizmusba vetett hit és az oroszok iránti szeretet meghalt? Olyanok között, akik valamiért bosszút akartak állni az életen. Az ő agresszivitásukat kellett egyesíteni, táplálni és készenlétben tartani. Gyakoroltatni kellett őket, eleinte ideiglenes céltáblák segítségével. Ezek a cél­táblák az állatok voltak.

Az újságok ekkor cikksorozatokat indítottak, és levél­írókat toboroztak. Az írások például azt követelték, hogy a városokban irtsák ki a galambokat. Ki is irtották őket. A legnagyobb hadjáratot azonban a kutyák ellen indítot­ták. Az embereket még a megszállás okozta katasztrófa tartotta kétségbeesésben, de a sajtó, a rádió, a televízió másról sem beszélt, mint a kutyákról, melyek piszkítják a járdákat és parkokat, s ezzel a gyerekek egészségét veszé­lyeztetik, melyek továbbá haszontalanok, ám mégis táp­lálják őket. Olyan pszichózis alakult ki, hogy Tereza fél­tette Karenint a feltüzelt csőcseléktől. Csak egy évvel később irányult a felgyülemlett (és állatokon edzett) düh az igazi céltáblára: az emberekre. Kezdődtek a munkahe­lyi tisztogatások, a letartóztatások, a bírósági eljárások. Az állatok végre fellélegezhettek.

Tereza még mindig Karenin fejét simogatja, mely békésen pihen az ölében. így töpreng magában: Rendesen viselkedni egy másik emberrel nem érdem. Terezának jól kell bánnia a falusiakkal, különben nem élhetne köztük. Sőt, Tomáshoz is muszáj szeretetteljesnek lennie, mert Tomásra szüksége van. Sohasem fogjuk tudni biztonság­gal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben hatá­rozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely ket­tőnk közt fennáll.

Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánul­hat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel. Az emberiség legalapvetőbb, igazi erkölcsi próbaköve (mely oly mélyen rejtekezik, hogy szemünk nem látja), a viszonya azokhoz, akik ki vannak neki szol­gáltatva: az állatokhoz. S itt vallott az ember végzetes kudarcot, annyira végzetest, hogy az összes többi ebből fakadt.

Az egyik üsző odament Terezához, megállt, és nagy barna szemével hosszan nézte. Tereza ismerte ezt a bor­jút. Nevet is adott neki, Markétának hívta. Szerette volna az összes tehenet elnevezni, de túl sok volt belőlük. Haj­danán, bizonyára negyven évnél is régebben, ebben a faluban minden tehénnek volt neve. (S mert a név a lélek jegye, megállapíthatom, hogy Descartes-nak fittyet hányva nevezték el őket.) Csakhogy a falukból később nagy, szövetkezeti üzemeket csináltak, és a tehenek egész életüket két négyzetméteren tengették az istállóban. Azóta nincs nevük, „machinae animatae"-k váltak belő­lük. A világ Descartes-nak adott igazat.

Szüntelenül Tereza lebeg a szemem előtt, amint ül a fatönkön, simogatja Karenin fejét, és az emberiség kudarcán töpreng. S nyomban egy másik jelenetet látok: torinói szállodájából kilép Nietzsche. Egy lovat lát az utcán, melyet ostorral ver a kocsis. Nietzsche a lóhoz megy, és a kocsis szeme láttára átöleli nyakát, és zokog.

Ez 1889-ben történt, s ekkor Nietzsche már szinte eltá­volodott az emberektől. Más szavakkal: éppen ebben az időben tört ki rajta az elmebaj. Azt hiszem azonban, hogy gesztusának éppen ezért van nagy horderejű jelentősége. Nietzsche bocsánatot kért a lótól Descartes-ért. Őrültsége (azaz elszakadása az emberektől) akkor kezdődik, amikor a lovat siratja.

Es ez az a Nietzsche, akit szeretek, mint ahogy szere­tem Terezát is, akinek a térdén a halálosan beteg kutya feje nyugszik. Egymás mellett látom őket: mindketten lelépnek az útról, melyen az emberiség, „a természet ura és birtokosa" menetel előre.

Így kezdődik el...

Furcsa láz a vágy,
Ismeretlen idilli tájak.
Az est lelpet borít ránk,
szűkös kisutcák, parkok, családiházak.
A múltam? Túl a semmin, túl a húszon,
de a jelenem nem akarom elfeledni,
nem akarom eltemetni!
A szemed kék óceánjában úszom
és nem tudok nem remegni,
ha nevetsz nem tudok nem nevetni.
Még inkognitóban, de készen rá,
hogy végigkiáltsam Európa minden zugát.
A csók-elixyr, a balzsamkéz, mely úgy érint
hogy szinte gyógyít, a gyönyör szinte fáj.
Az énem, a létem perem-szegletén ülve, látva-lát.
Ha fázom, a tested hője táplál,
a percek meg szállnak mint a szél.
Egy kis Vadvirágszál a Szegfű utcába hátrál,
egy bőrkabát meg a magány börtöncellájába tér.

Kovács Levente 2008.XI.13

Szédítő magaslatok

Fura bolygó ez a Föld nevű bolygó ;-)