Könyvblog: Kundera - Halhatatlanság

Rubensnek a kezébe került egy régi album, amelyben John Kennedy amerikai elnök fényképei voltak egybegyűjtve: csupa színes fénykép, legalább ötven felvétel, és az elnök mindegyiken (kivétel nélkül mind¬egyiken!) nevetett. Nem mosolygott, nevetett! Nyitott szájjal és villogó fogsorral. Ezen nem volt semmi szokatlan, a fényképek manapság ilyenek, de talán az, hogy Kennedy mindegyik fényképen nevetett, hogy egyiken se volt csukva a szája, Rubenst meghökken¬tette. Néhány nappal később Firenzében sétált. Megállt Michelangelo Dávidja előtt, és elképzelte, hogy a márványarc nevet, mint Kennedy. Dávid, a férfiszépség eszményképe egy csapásra agyalágyultnak tetszett. Attól kezdve a híres festmények alakjaihoz gyakran hozzáképzelte a nevető szájat; érdekes kísérlet volt: a nevetés fintora képes volt tönkretenni a képet! Képzeljék el Mona Lisát, amint alig észrevehető mosolya ne¬vetéssé változik, mely felfedi fogsorát és ínyét!
Jóllehet sehol se töltött el annyi időt, mint a képtárakban, végig kellett néznie Kennedy fényképeit ah¬hoz, hogy rájöjjön az egyszerű igazságra: a nagy festők és szobrászok, az antik kortól Raffaellóig, sőt talán Ingresig kerülték a nevetés, de még a mosoly ábrázolását is. Persze, az etruszk szobrok mind mosolyognak, ez a mosoly azonban nem az arcvonások reakciója a pillanatnyi helyzetre, hanem az örök üdvözültséget ki¬fejező arc állandó állapota. Az antik szobrász vagy a későbbi korok festője a szép arcot csak a maga mozdulatlanságában tudta elképzelni.
Az arcok akkor vesztették el mozdulatlanságukat, a szájak akkor nyíltak el, amikor a festő a gonoszságot akarta kifejezni. A fájdalom gonoszságát: lásd a Jézus holtteste fölé hajoló asszonyok arcát; az anya nyitott száját Poussin A kisdedek legyilkolása című festményén. Vagy a bujaság gonoszságát: Holbein Ádám és Eva című festményén Eva püffedt arcán elnyílik a száj, és látszik a fogsor, amely az imént az almába harapott. A mellette álló Ádám még előtte van a bűnbeesésnek: Ádám szép, az arca nyugodt, a szája pedig csukva van. A bujaság allegóriája című Correggio-képen mindenki mosolyog! Hogy érzékeltesse a bujaságot, a festő megbontotta az arcok ártatlan nyugalmát, széthúzta az ajkakat, mosollyal torzította a vonásokat. Egyetlen alak van a képen, amely nem mosolyog, hanem nevet: egy gyerek! Ez azonban nem önfeledt nevetés, amilyet a pelenkát vagy csokoládét reklámozó gyerekek arcán látunk! Ez a gyerek azért nevet, mert romlott!
Csak a holland festőknél válik a mosoly ártatlanná: Hals A bolondjának vagy Cigánylányának arcán. Mert a holland zsánerképfestők az első fényképészek. Az általuk festett arcok kívül állnak szépségen és csúnyaságon. Amikor a holland festők termében sétált, Rubens a lantos lányra gondolt, és megállapította: a lantoslány nem Halsnak való modell; a lantos lány olyan festők modellje, akik a szépséget a mozdulatlan vonásokban keresték. Aztán kis híján fellökte egy látogató; a múzeumokat, mint egykor az állatkerteket, bámész tömeg lepte el; az attrakcióra éhes turisták úgy bámulják a képeket, mintha azok ketrecbe zárt fenevadak volnának. A festészet, gondolta Rubens, nincs ott¬hon ebben a században, mint ahogy a lantoslány sincs otthon benne; a lantoslány a régmúlt időbe való, amikor a szép nem nevetett.
De mivel magyarázható, hogy a nagy festők kizárták a nevetést a szép királyságából? Rubens így gondolja: az arc minden bizonnyal azért szép, mert gondolkozást tükröz, míg a nevetés pillanatában az ember nem gondolkozik. De vajon igaz ez? Vajon nem a komikumot felfedező gondolat villanása a nevetés? Nem, állapítja meg Rubens: amikor az ember felfedezi a komikumot, nem nevet; a nevetés csak közvetlenül ez után következik, mint testi reakció, mint görcs, amelyben már nincs gondolkodás. A nevetés az arc görcse, és a görcsben levő ember nem ura magának, másvalami uralkodik rajta, mint az akarata vagy esze. És ez az oka annak, hogy az antik szobrászok nem ábrázolták a ne¬vetést. Az olyan ember, aki nem ura akaratának (kívül áll értelmen és akaraton), nem minősülhetett szépnek.
Ha korunk a nagy festők szellemével ellentétben a nevetést tette meg az arc kiváltságos kifejezésévé, ez azt jelenti, hogy az akarat és az értelem hiánya az ember eszményi állapota lett. Felhozhatnánk ez ellen, hogy a görcs, amit a fényképezett arcokon látunk, megjátszott, tehát az ész és az akarat eredménye: a fényképezőlencse előtt nevető Kennedy nem egy mulatságos helyzetre reagál, hanem nagyon is tudatosan nyitja ki száját és fedi fel fogsorát. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy a nevetés (az értelmen és akaraton kívüli állapot) a mai ember által eszményi képpé magasztosult, amely mögött elbújhat.
Rubens arra gondol: a nevetés a legdemokratikusabb kifejezése az arcnak; mozdulatlan vonásaink megkülönböztetnek bennünket egymástól, de a nevetés görcsében mindannyian egyformák vagyunk.
Július Caesar hahotázó mellszobra mindannyiunk számára elképzelhetetlen. Az amerikai elnökök viszont a nevetés demokratikus görcse mögé bújva távoznak az örökkévalóságba.