Én nemrég találtam rá a fent említett költő publikált verseire, és elnyerte a tetszésemet - gondoltam megosztom másokkal is. Pár vers ízelitőnek lent, és még néhány ittAmúgy Romániai magyar költő. Szatmárnémetiben született 1959. július 17.-én. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudmányegyetem magyar-francia szakán végzett 1983-ban. Szentábrahámon és Siménfalván általános iskolai tanár, majd a székelyudarhelyi Orbán Balázs Gimnázium tanára. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó szerkesztője. Ő gondozza Lázáry René Sándor költői hagyatékát.
Pro domo
Vak űrnek voltál viselőse, Emmi -
vidám hasadban zsidó voltam s dán is,
csordult a számon a vád, vér vodka, ánizs...
Szomjazva ezt-azt felnőttem, fel én,
ki fuldokoltam más anyák tején,
tudom már: solvet saeclum in favilla,
mert egy mozdony volt csak Jószef Attila,
s Babits volt Jónás, Babits volt a cethal,
hisz tetszhalott is meglakol, ha meghal,
s nehézkes voltunk Isten könnyű álma,
de szétnyom bűzlőn, minta szörnyű bálna,
amely Szatmáron Szent István terén
rohadt, akár a szóra szánt erény,
miképpen Hamlet s Fortinbras, a norvég...
Kék formalinban forgat majd az orv ég,
ha semmiségre lelkem tán serény:
kicsüng a létből, mint versből a sorvég.
A Kozmosz énekéből
Világbogárkák szárnya csókra rebben:
Megint lehunyja sok szemét az ég...
Hány csillagot sóhajt a messzeség?
Isten szemet huny tékozló terekben.
Fölöttem is. Nyugodjak most meg ebben -
Mindig másokkal történt ez... De rég...
Jobb kezdetekre vágyik már az vég:
Szeretni, szólni, élni-halni szebben!
Oly könnyűséggel, mint gyermeki könnyek -
Nem lesz a bolygó mindenség se könnyebb,
Ha kárhozottan tengek jámborul...
Bár néma lennék, mint a kő, olyan.
Fényár pörögtet engem, rámborul:
Sötét hitem szent hömpölygő folyam.
József Attila haja lángol!
Mellékes dal
Átszállóhely: sorsom, a lélek...
Átszáll rajtam: elmegy halálnak.
Talán ma még meg is találnak.
Talán kihűl a mozdony könnye,
De mintha hozzád könyörögne...
Jól jönne most: bocsánat, pár szó...
Mi csattog ott: Kocsárd vagy Szárszó?
Hűséges önzést árván tűrtem:
Hajam loboghat márvány űrben...
Lángol szemembe hulló tincsem:
Visz a vonat. Hozzád visz, kincsem.
Sebhed a világ: égess, perzselj!
A vers befogad, mint a persely-
Mert nem kell.
Mily sajnálatos...
Mint kétség megfeszült reményben:
Én állok minden fülke-fényben...
És égten
Élek... hallgatok.
Vojtina vázlatfüzetébôl
dédapáink szemet hunnak
ha elmegyünk kunnak hunnak
avagy inkább besenyőnek
fejeink már be se nőnek
de beállunk ennek-annak
véres kardnak vesznek-adnak
bellölünk is támad széköl
ki nagyerdőn fákat léköl
lehetünk még kazár csángó
ha fogunk közt hazánk ráng ó
habzó szájért enned adnak
elszegődünk ennek-annak
jásznak gyásznak heves hunnak
ősapáik szemet hunnak
vakulj magyar porladj szikla
ádáz erynnisnek lelke
ezeréves vétkek telke
véres kardként vesznek-adnak
ha beállunk ennek-annak
tán apáink szemet hunnak
játszott gyásznak sebes hunnak
jövendőink bármi légyen
honfigőg turáni szégyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése